Bárki, bárhol, bármilyen vonatkozásban kezd beszélni a távmunkáról, azonnal özönleni kezdenek az ajánlkozások: mindenki a távmunka-lehetőségre hajt, akkor is, ha szó sem volt munkaajánlatról. De próbáljunk csak a másik oldalról közelíteni, és távmunkásként eladni magunkat, fájdalmasan kemény falakba ütközünk. Távmunka? Milyen alapon? Nem, ez nálunk nem lehetséges. A mai nagymagyar rögvalóság, úgy tűnik, nemigen kedvez ennek a foglalkoztatási formának.

Természetesen most is - mikor nem? - a munkáltató és a munkavállaló közti érdekellentét lappang a dolog bokrának megette. Valójában azonban ez az érdekellentét mondvacsinált: ugyanis mindkét félnek érdeke lehet a távmunka-forma bevezetése. A munkáltatónak azért, mert költséghatékony, nevezzük nevén: olcsó. A munkavállalónak azért, mert kényelmes. Viszont: mindkét fél igen gyakran tájékozatlan és előítéletes, illetve, a megszokott séma szerint, örömmel mutogatnak egymásra. A munkáltató a munkavállaló ellenőrizhetetlenségére, megbízhatatlanságára, a szabályozatlan jogi háttérre és a költségekre (!) hivatkozik, a munkavállaló viszont panaszkodik, hogy a munkáltatók rugalmatlanok, teljesíthetetlen követelésekkel állnak elő, és főleg hogy kizsákmányolják a szegény embert.

Ám ha ez a probléma egyáltalán megjelenik, már egy lépéssel a nulla után járunk, mert legalább mindkét fél tisztában van vele, miről is van szó. Merthogy sokan még azok közül is, akik mindenáron ezt akarják csinálni, csak annyit tudnak, hogy valami otthoni, internetes izé, ami ugye csak laza meg kellemes lehet. Ruhatáros szak, izé, ruhatáros munka, csak kabátok nélkül.

Pedig a távmunkába is szépen bele lehet rokkanni. Igaz, nem a cég irodájában, hanem otthon, vagy teleházban, vagy - újabban - az örkényi távmunkaházban is. Vagy kemény terepen, boltokat járva, ügyfeleket kergetve, termékeket-szolgáltatásokat terítve. Ez is távmunka. Az internetes izé egyébként igaz, de nem jobban, mint bármilyen más, nem kimondottan fizikai jelenlétet igénylő munka esetében.

Tény és való, hogy nem minden szakma alkalmas a távmunkásításra - bár láttam már távmunkás kőművest, igaz, pénzt azt nem kapott tőlem. De a távmunkás tűzoltót még én is nehezen képzelném el...
Nem is mindenféle személyiségnek megfelelő - ez mind a beosztottakra, mind a vezetőkre igaz. Emellett a távmunka nem szociális cirfandli, amit nyújtani kell a szegény embernek, ha nem tud elszabadulni otthonról, vagy nem talál "rendes" munkát magának. A távmunka pont olyan, mint a részmunkaidő (csak persze teljesen más): egy munkarend-forma, ami bizonyos esetekben megfelelő, sőt jobb, mint a napi nyolc (tíz, tizenkettő, tizenöt) órás irodai robot (plusz túlóra, plusz utazás). A Magyar Távmunka Szövetség elnöke szerint a magyar kormányzati körök itt hibáznak: hogy a távmunka támogatását a szociális segélyezés kategóriájában kezelik. Azaz: első körben hibás a célcsoport. Nem attól lesz több távmunkás, ha távmunkaházat alapítunk, ha gépeket adunk a szegényeknek (sarkítok). Viszont az nem ártana, ha a munkáltató elhinné, hogy neki jó a távmunkás. Nem azért, mert támogatást kap utána - mint tudjuk, ilyen is van -, hanem mert arra van szüksége. A munkavállaló pedig tudomásul venné, hogy távmunkában is ugyanúgy dolgozni kell, mint egyébként, csak másképp kell szervezni. Továbbá mindkét fél megtanulná felmérni, hogy milyen területen és kicsoda alkalmas távmunkavégzésre. Szép új világ...