Távmunkásnő

Megtaláltam azt a szöveget, amire az előző bejegyzésben utalni próbáltam, és sajnálattal láttam, hogy nincs még jelen ezen a blogon. Jobb későn, mint soha :)

Egy. A tavaly felröppent, és a végleges változtatással megújult gyes-megkurtítási vita kapcsán számos olyan vélemény elhangzott, amely érvként hozta fel: a kisgyermekkel évekig otthon "kuksoló", "bezárt" anya óhatatlanul beszűkül - ez egy finomabb szinonimája a "pelenkaszagúan elhülyül" szószerkezetnek. Nem tudom, menedzselt-e valaki itt több gyermeket, plusz a közösségi logisztikájukat, valamint a teljes családi működést évekig, akár főállású "inaktívként" (grrrr, de mérges vagyok erre a statisztikai megjelölésre). De aki igen, annak erről biztosan árnyaltabb a véleménye (nekem spec. az).

Merthogy bezárva az ember akkor van, ha valaki kívülről rányomja az ajtót, és elfelejt saját kulcsot adni. A kismamának pedig azért általában van kulcsa. Igaz, ilyenkor sokkal inkább rajtam múlik, hogy kinyitom-e az ajtót, van-e kedvem beengedni valakit, vagy netalán felszerelkezni a kölökkel, és menni valahová (és ha igen, hová). Ez macerás, de ha van hozzá energiám, van rá igényem, akkor menni fog. DE nagyon fontos: ilyenkor kézbe kell venni az irányítást, mert a barátok-rokonok-munkahelyek vagy azt hiszik, hogy minden úgy megy, mint korábban, vagy azt, hogy a kismamát nem szabad zavarni. Ha ez nekem így nem jó, jelezni kell, nincs mese: meg kell mondani, mit és hogy szeretnék, most mire vagyok kapható, és mire nem. Mondom ezt a rengeteg okosságot úgy, hogy masszív szülés utáni depresszióval küzdöttem mind a kétszer, és volt olyan barátom, aki a gyermekszülés tényére eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Szóval beszűkülni az fog, akinek ez nincs ellenére - az viszont ezt gyerek nélkül is kényelmesen megteheti (sőt általában meg is teszi). Viszont hogy ezt kismamai sapkában egyfolytában bizonygatni kell, öreg hiba, öreg sztereotipizálási hiba.

Kettő. A távmunkavégzés körül folyamatosan potyognak a munkavállalót az elszigetelődéstől féltő, vagy munkavállalóként azt félő vélekedések (képzavar). Kb. olyan formában, hogy "jaaaaj, de egész nap otthon ülve nem fogok senkivel találkozni, csak verem a gépet, lemaradok mindenről...". Vagy "óóóó, de az a munkatársunk majd úgy érzi, mindenből kimarad, mert nincs itt a pezsgő irodai életben, se egy közös ebéd, se egy munka utáni sörözés, semmi céges program..."

Álljunk csak meg egy szóra! Miért nincs? Miért ne lehetne munka után együtt sörözni? Elvégre a söröző általában nem az irodában van... az meg olyan mindegy, hogy otthonra, vagy a másik épületbe/emeletre csörgetek oda neki, hogy "dobjunk már be egy pofa sört". Az ebéd már neccesebb (irodai étkezde, messzi otthon), de valljuk be: egy irodában dolgozók között sem mindig jön össze. Nincs céges program? Hogyhogy? A távmunkás nem kap meghívót? Nem osztják be tréningre? Nem jöhet el a karácsonyi partira? Miért nem? Ilyet csak az mond, akinek gőze sincs arról, hogyan működik a munkatárs, illetve a munkahely "kihelyezése". Mert hát azért a távmunkás is ugyanúgy a céghez tartozik, mint a telephelyen dolgozó, nem? Jól néznénk ki, ha mondjuk a területi képviselők (jellegzetes mobil távmunka) nem számítanának munkatársnak...

A másik félelem, miszerint senkihez nem szólhatok egész nap, és a végén elfelejtek beszélni, egy kicsit hasonlít a gyes-beszűkülés réméhez: sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja.
Először is: csak nagyon-nagyon kevés távmunkában végezhető tevékenység van, ami nem kívánja meg a rendszeres és folyamatos kapcsolattartást (nekem momentán mindössze egy hosszú könyv fordítása jut eszembe példaként, de mivel ilyet még nem csináltam, lehet, hogy ez is tévedés). Innentől pedig miről is beszélünk? Otthon dolgozom (mondjuk), időről időre e-mailezek, telefonálok, van Skype, MSN és egyéb nyalánkságok. Nem is szólva arról, hogy általában azért időnként csak be is kell menni a céghez egy-egy személyes megbeszélésre, egyeztetésre stb. Ha pedig távmunkaházba járok be mindennap, huszonegy másik szerencséssel egyetemben, vagy éppen mobil távmunkás vagyok, akinek az a dolga, hogy mászkáljon, meg emberekkel beszéljen, végképp értelmét veszti a kérdés.

Ha pedig gyerekem van, akkor mind karácsonyipartizni, mind sörözni, sőt még dolgozni is csak úgy tudok, ha vigyáz rá valaki. Akkor meg nem mindegy, hogy oly távol vagy mégis közel? Így is, úgy is lőttek az elszigetelődésnek. Sőt a beszűkülésnek is :)